Délután elmentünk a Lidlbe, mivel volt néhány korrektnek tűnő kutyás cucc: játékok egy ezresért, illetve flexi jellegű póráz és kutya pléd. A játék elég masszív volt és a pléd is tetszett, így ezekből hoztunk egyet-egyet. A póráz nem tűnt túl masszívnak az alig duplájába kerülő eredeti Flexihez képest, így azt hagytuk.
Hazafelé a játszótér felé kanyarodtunk és összetalálkoztunk egy volt kollégámmal, évfolyamtársammal. Mivel a szokásos brancsból többen is lent voltak, egy idő után elengedtük Csóvit hadd játsszon, amíg mi beszélgetünk.
Közben megérkeztek Bogiék is, mi meg néha-néha rápillantottunk a kutyákra, hogy minden rendben van-e. Egy darabig így is volt, így teljesen belemerültünk a beszélgetésbe.
Ám egyszer csak mikor odapillantok, már azt látom, hogy Bogit és Csóvit választják szét, Kata rohan oda, hogy mi történt. Bogi nekiesett Csóvinak, a mi kutyánk meg teljesen megszeppenve áll ott, nem érti mi van. Meg én sem. Mire odaérek Kata már vigasztalja szegénykémet. Gyorsan megnéztük nincs-e sebe, de "csak" az érzékeny kis lelke sérült. Gyorsan elköszönünk és elindulunk hazafelé, pedig pont most érkeztek Picurék is. Picur, látván hogy indulunk, elénk szaladt és próbálta játékra biztatni Csóvit. Aki teljesen sokkolt állapotban alig botorkál velünk. Katát gyorsan előreküldtem a cuccunkkal, hogy előkészüljön otthon. Mi meg nagy nehezen eljutunk a lépcsőházig. Csóvi alig akart elindulni felfelé, csak tétován álldogált a lépcső aljában. Már arra gyanakodtam hogy valamelyik csontjával van baj, gondoltam felveszem az ölembe és úgy megyünk fel. Hát az ölemben sem jó neki. Legalább ekkor kicsit élénkebben vette már a lépcsőfokokat.
Hazaérünk ő meg csak áll tétován, a lábtörlés sem érdekel csak nyugtatjuk, szeretgetjük. Felfekszik az ágyra, a plédre. Búskomor, tétova, riadt a tekintete. Látszik rajta, hogy tényleg sokkos állapotban van. Odafekszünk mellé, ölelgetjük, simogatjuk, de ő csak halálra váltan fekszik. Nem tudom eldönteni hogy talán szégyelli magát valamiért, vagy durcás ránk, vagy egyszerűen csak fél. Meg-megremeg, talán rossz emlékek törnek fel benne. A levegőt is zaklatottan veszi. Én pedig csak fekszem mellette, átkarolom és belül dühöngök a tehetetlenségtől... és szeretem. Amennyire csak telik tőlem. Odahordom az összes játékát, de semelyik nem érdekli.
Közben Kata tanítani kezd, mi meg csak fekszünk az ágyon, a víz sem kell neki. Nagy nehezen eljutunk oda, hogy a kezemre teszi a buksiját és úgy pihenünk. Az aggódásom nem múlik, de talán elindultunk a jó irányba. Megpróbálkozom a tegnap kapott marhacsonttal. Az orrlukai kitágulnak, szaglássza, de semmi egyéb. Akkor feküdjünk tovább. Kicsit később hozok egy kis répát, a kezemből megeszik párat. Akkor megkapja a többit is, ehhez már felkel, a táljából meg is eszi a maradékot, még iszik is kicsit. Visszafekszik, de befordulva a radiátor felé, mint aki el akar bújni a világ elől, vagy csak minket nem akar látni? Újabb kételyek.
Most már néha-néha felkel, kimegy inni. A játékai még mindig nem érdeklik.
Kata befejezi a tanítást, kajaidő. Odateszi neki a szokásos adagját, de nem kell. Kézből sem. Szeretgetés. Lassan csak érdeklődik a kaja iránt, megeszi a felét, aztán iszik. Sínen vagyunk, de nagyon messzinek tűnik még a cél. Elfogyott a kaja, és átjött a kuckójába az ágyról, idehozzuk a sípolós játékait. Ráteszi a plüss csontra a fejét. Mintha elszenderedne, de még mindig zihálva lélegzik.
Én pedig ülök a gépnél, írom ezt a posztot, és elszorul a torkom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése